Jókai Mór számára az ősi erényt jelentette Komárom, a szülővárosa

Jókai Mór egész életében jó szívvel gondolt szülővárosára, Komáromra, és mindig büszke volt földbirtokos, református nemesi családjára. Egy alkalommal ezt írta felmenőiről: „örök időktől, azaz, hogy Árpád apánk honfoglalása óta mindig Komárom vármegyében, Ó-Gallán lakott, ott állt most is az ősi házunk, amely azóta többször kapott hol új falat, hol új tetőt, de még mindig megvan.” Azt is hozzátette, 

Jókay József ugyanis elszegényedett földbirtokosként ügyvédi munkából igyekezett eltartani a családját. Mellette izgatta a reformkor irodalma, komoly könyvtárat tartott otthon, ő is rendszeresen írt, és a jegyzetei mellé az illusztrációkat, rajzokat is saját maga készítette. 

Jókai Mór tőle kapta a könyvek és az írás szeretetét. Nagy csapás volt az életében, hogy az édesapja 1837-ben, csupán 56 éves korában elhunyt. A 12 éves fiú sokáig nem tudta feldolgozni a halálát. Később így emlékezett a családjára: „Otthon mindenki szerette egymást, szülőim, testvéreim, engem valamennyien, és én is őket. Soha egy zokszó nem hangzott házunknál.” A fiatal Jókai kezdetben festőnek készült, ugyanakkor első írásai is Komáromban születtek, sőt, az országos lapokban is megjelentek. 1834-ben, a csupán 9 éves Jókai Mór betűrébuszát a Regélő nyomtatta ki, és ugyanebben az évben négysoros verssel jelentkezett, amely a Társalkodó című lapban jelent meg. Egy szegény, tébolyodott, házról házra járó, kéregető férfiról verselt, többek között ezt: 

Persze ahhoz, hogy a 9 éves Jókai költeménye megjelenhessen, kellett Tóth Lőrinc drámaíró, aki személyesen vitte el Pestre a fiatal fiú írásait, és gondoskodott a megjelentetésükről is. Jókai Komáromban járt elemi iskolába, majd ugyanitt a református gimnáziumba. Ezeket az éveket is meghatározónak érezte az életében, főleg, hogy kivételes tanárai voltak, akik a tudományok mellett a hit fontosságát is hangsúlyozták. 

Büszke volt az őseire, 1848-ban, a forradalmi hevülettől diktálva az y-t i-re cserélte a nevében, de akkor is hangsúlyozta, nem azért tette ezt, mert szakítani akar a múltjával, a felmenőivel: „Becsületes, jó hazafiak voltak. Ezt örököltem tőlük” – fogalmazott később. Az 1848/49-es szabadságharc leverése után bujkálni kényszerült, sokáig Komáromba sem mehetett, amikor pedig igen, azzal szembesült, hogy szülővárosa is megsínylette a levert forradalmat. Így emlékezett évtizedek elteltével: 

Egész életében nagy tisztelettel beszélt vagy írt Komáromról, és a város is hálás volt híres szülöttjének. Ennek jegyében 1861-ben a Komárom vármegyei gyűlés tiszteletbeli főjegyzőnek választotta az írót. 1872-ben aztán a komáromi olvasókör is gesztust gyakorolt, tiszteletbeli elnöknek tette meg Jókait. Az író már idősebb korában többször megemlékezett a Komáromhoz fűződő érzéseiről. A lapok szerint Jókai azért hozta szóba sokszor a szülővárosát, mert „ott találta fel azt az ősi erényt, azt a romlatlan nemes magyar szívet, amelyért ő annyira lelkesül.”

1891-ben Jókai Mór elment komáromi szülőházához, amelyen egy díszes emléktábla hirdette, hogy ott látta meg a napvilágot. A tudósítások szerint: „midőn a ház elé ért, levett kalappal szemlélte a falba erősített gránittáblát, s azután látható megindulással lépte át a küszöböt.” Senki nem sejtette ekkor, hogy Jókai szülőháza öt évvel később, 1896-ban tűzvész martaléka lesz. A leégett ház kapcsán a lapok külön kiemelték, hogy nem szabad elfelejteni, egykor itt állt Jókai szülőháza: 

A komáromiak 1882-ben egy csodás tulipános ládával lepték meg Jókait, amelyre még a szülőházát is felfestették, egy évvel korábban pedig díszpolgárrá választották. Jókai Mór így beszélt meghatottan a köszöntése után: „Amíg az ember az életét végig éli, megtanulja szeretni a hazát, a világot, az egész emberiséget: de szíve hajlamából mégis csak a szülötte városát szereti igazán. Én legalább úgy vagyok vele. Sokszor visszavisznek az álmaim néha ébren is oda, ahol életem legboldogabb korszakát, gyermekéveimet eltöltöttem. Ahol a legeső keservet megismertem, jó apám sírjánál, ahová hazavártak, ha idegen földről visszaszabadultam.”

Sokszor gondolt pátosszal a komáromi évekre. Idős korában a Leghátulsó pad című visszaemlékezésében így fogalmazott: „Sok szép templomot láttam széles e világban, de olyan szép egy sincs nekem, mint az én komáromi, kálvinista templomom, ahogy én azt gyerekkoromban ismertem.” Szerinte nem a festmények, nem pillérek, és nem is a csodás boltívek tették széppé a templomot, „hanem a nép, amely benne gyülekezett.”

Következik: Jókai és Rudolf trónörökös